Áradás

Elnézem a Lányom képeit. Most jött haza Kolozsvárról, Thália (színjátszó) táborban volt a gimnáziummal. Elnézem a képeket... ezt a gyönyörű, szeretetreméltó arcot, a belőle áradó kicsattanó örömöt és jókedvet, a gáttalan életigenlést és vitalitást. Elnézem a kollektív léttel járó önfeledt bohóckodást, a megjátszás nélküli könnyed vidámságot. Elnézem és eltűnődöm, vajon nekem mikor voltak (voltak-e valaha?) ilyen önfeledt, vidám perceim? Biztosan... hiszen egy vérből valók vagyunk, Ő meg én.

Elnézem, és önkéntelenül is végigpörgetem magamban az eddigi csodás kis életének megannyi buktatóját is. Az "apa" nélküli fenövést, a nehézségeket és olykor nélkülözéseket, a közös - sokszor gyötrelmes - küzdelmeink alatti elkerülhetetlen sérüléseket, kudarcokat, frusztrációkat, bánatot, szomorúságot, könnyeket... Elnézem a képeket, és ahogy 'mögéjük' nézek, egy gyönyörű, vidám, értelmes és kedves lányt látok. Egy sikeres jótanulót, egy magabiztos közösségi embert, tele barátokkal, célokkal, programokkal, élményekkel. Egy erős fiatal nőt látok, akit nem rontott meg az élet sok mocska és negatívuma; a gáncsoskodó ellenségek, a rosszindulatú álbarátok, az álszent hazugok és a rosszmájú senkiháziak. Láthatatlan védőburkot vontam a gyerekem köré - nem tudom, hogyan. De ott van.

Hálát adok az Istennek, hogy ilyenné lett. Csak csendben és boldogan mosolygok azokon, akik szerint semmi érdemem nincs abban, hogy a Lányom ilyen nagyszerű ember lett. Ám legyen, legyen igazuk. Soha nem tartottam feladatnak és érdemnek a gyereknevelést. Nem voltak pedagógiai irányelveim és nevelési módszereim a gyermekem csiszolgatására - csak az ösztöneim és a végtelen szeretetem. Ebből gazdálkodtunk. Amit elértünk, más mércével mérve talán nem sok - nekem MINDEN. Nem egy lelkisérült, pszichológushoz járó, gyógyszereken élő, iskolában bukdácsoló labilis gyerek lett. Nem egy frusztrált, önbizalomhiányos, mások nélkül nem boldoguló gyenge teremtés lett. Nem lett alkoholista, nem lett kábítószeres, agresszív vagy könnyűvérű nőcske. Nem követelőzik. Nem vádol. Nem vár el. Nem okoz csalódást. Nem élősködik. Nem ejt kétségbe. Nem szolgál rá a bizalmatlanságra. És még annyi minden nem...

És még annyi minden IGEN. Mi mindig együtt sírtunk és együtt nevettünk. Sem ember, sem Isten, sem bármi történés vagy földrajzi távolság a mi összetartozó lelkeinket el nem sodorja, választja egymástól. És nem is fogja soha. Normális lett. EMBER lett. Ez minden, amit fel tudok mutatni.

Piros, fehér, zöld...

No, itt már a kokárdás ünnep napja van. 1848. március 15.  Akárhol is vagyok - akárhol is vagy.

" Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökül ha kihúnysz: A haza minden előtt."

Kölcsey Ferenc: Emléklapra

http://www.youtube.com/watch?v=Oe-i7jJNRlQ

Új élet

    Apám volt ilyen nyughatatlan. Bár Őt nem a sorsa kényszerítette arra, hogy állandóan vándoroljon, utazzon, hanem a szíve és a lelke. Hajóskapitány volt, szelte a zöldesszürke Duna habjait Passautól egészen a Fekete tengerig. Sokszor utaztam Vele, amikor gyerek voltam és reményteli fiatal. Ezek azok a kincsként őrzött élmények, melyeket soha nem felejt el az ember. A tiszteletbeli hajóssá avatást a matrózoktól, a hullámok megnyugtató kluttyogását a kicsi kajütben, és a rám boruló, csillagokkal megszórt ében égboltot, ahogy a hajó tatján üldögéltem egy pokrócba bugyolálva, és csak hömpölyögtünk csendben a Fekete erdő mellett.

   Amikor elhatároztam, hogy új életet kezdek, egy új "státuszban", új körülmények között, azt a döntést részben a kényszer szülte. Soha nem akartam olyan lenni, aki egy hirtelen adódott krízis helyzetben leblokkol és teljes kétségbeesésbe zuhan, és képtelen megmozdulni a rá zuhanó fenyegető kérdések miatt: feladni a biztosat, még ha boldogtalan is? egyedül lábra állni? nulláról indulni? érdemi segítség nélkül? új országba menni? nem rettegni attól, hogy nem lesz hol élni, dolgozni, lakni? nem kéne átgondolni? nem kéne visszafordulni? nem kéne megalkudni...? nem kéne inkább azoknak hinni, akik --- évek vagy évtizedek óta tudatosították bennem, hogy önállótlan vagyok, mindig másra szoruló és mástól függő, egyedül nem boldoguló emberke?

    Nem, már nem hiszek nekik. Eleget hezitáltam. Normálisan átgondoltam. Végleg eldöntöttem. Hamis illúziók nélkül, tökéletesen átlátva a nehézségeket vágok neki az új életemnek. Ha támogatással és segítséggel, úgy csak jobb lesz. Ha anélkül, úgy is menni fog. Coelho azt írta valahol, hogy csak az összes információ ismeretében lehet megfelelő döntést hozni. Mivel teljesen magam vagyok, magamra utalva, senkitől nem függve és senkire nem számítva, saját felelősségre hoztam meg a döntésemet - kizárólagosan viselve a kockázatokat és következményeket. Megvettem a repülőjegyemet május elejére Angliába. Brand(brave)-new world.

ps: egy furcsa, "karmatikus" sorozatot nézek mostanában, abban hangzott el ez a pár sor, ami most talán pont illik ide: "Azt mondják, leolvashatóak a szándékaink; választjuk azt, ahogyan élünk. De mikor az élet nem úgy alakul, ahogy remélted, az elgondolkodtat. Volt egyáltalán választásod, vagy egyszerűen így kellett lennie? Mit befolyásolhatunk a döntéseinkkel, és mi az, ami egyszerűen a lényünkből fakad? Döntések… Az élet állandó szereplői. A döntés, hogy bátran továbbmenjünk, vagy meghátráljunk. Hogy megálljunk, és elszalasszuk az életet. Olykor azzal nyugtatjuk magunkat, nincs választásunk, pedig épp ellenkezőleg. Mindig van választásunk." /Being Erica/