Felkiáltójel, ó…!

Mert vannak dolgok, melyek állandóak, hál' Istennek, még a különböző kamaszgenerációkban is. A lányom gimnáziumában holnap kerül fel a várva várt „V” betű: VAKÁCIÓ!

Hány nyárelőn vártuk izzadva- remegve, hogy felírhassuk végre a fekete, majd később zöld táblákra a felkiáltójelet… Nem ám csak úgy simán, hanem kalligrafikusan, cirkalmas ábrákkal megtoldva szép terjedelmesen, hogy még véletlenül se férjen oda egyenlet vagy tétel. Valóságos presztízsharc folyt azért, hogy ki milyen betűt érdemel ki, illetve hogy melyik osztálynak észbontóbb a szabadságot jelképező felirata. A varázsszó és a környezete tabu volt, íratlan szabályként még a tanár sem törölhette le. A CIÓ táján már nem illett feleltetni, KÁCIÓ-nál már beszámíthatatlanok voltunk. A monumentális V betű beterítette az egész táblát, és jó ómennek tartottuk, ha szeptemberben az első tanítási napon még láttuk a vágyott vakáció megkopott krétanyomait.

Iskolarendszerek jönnek-mennek, nemzeti alaptantervek íródnak át, generációk váltják egymást ingatag értékrendekkel – de van, ami nem változik soha. Ilyen a VAKÁCIÓ felirat a táblán.

Puhakutya és szuszirongy

Egyik kolléganőm kopott kis rongydarabot mutatott nekem, talán textilzsebkendő volt fénykorában. Óvodás lányának a "szuszirongya" volt – nincs rá jobb kifejezés. Az anyák és a gyerekek, Ők igen, pontosan tudják, mit jelent ez.

A legtöbb kisgyereknek van egy ilyen saját kis gyűrnivaló "valamilye". Lehet az egy kistakaró csücsök vagy bármilyen rongyi, agyonnyűtt kispárna vagy nyúzott plüss. Létfontosak ezek a dolgok, ott vannak minden sarkalatos eseményen; elalvásnál és ébredésnél, oltásnál és utazásnál, az első napon a bölcsiben/oviban/iskolában. A funkciójuk túlélő jellegű – nem lehetséges nélkülük megállni a helyét az ember gyerekének.

És itt jön a képbe a Puhakutya. Ez az állat 15 éve érkezett a családba, Bia lányom kapta karácsonyra 3 évesen. Zsemleszínű tacskóféle, bár kicsit hajaz Disney Plútójára. "Mi a neve, Bia?" – kérdeztük anno a gyereket. "Puhakutya". – vágta rá gondolkodás nélkül, így hát azonnal megkeresztelkedett az eb. Azóta megjárta Görögországot, landolt a velencei lagúnákban, Tunéziában henna tetoválást kapott, Brémában együtt drukkolt a gazdájának a szívkórházban. Az évek során többször megvakult szegény, gerincműtéten is volt, a fülét pedig kicakkozta egy papírvágó olló. Egyszóval végképp leamortizálódott szegény. Többször hajtottunk végre rajta életmentő műtétet, most mégis úgy tűnik, elérte a vég szegény párát...

Azon töröm hát a fejemet, hogy miként menthetném meg. Talán felvágom, újra tömöm, és formába jön megint. Varrok neki új gombszemeket, vagy egy zsemleszínű kis overallt, ami egyben tartja. Kutya években számolva matuzsálemnek számít szegény… Valamit sürgősen ki kell találnom, mert megkért rá a 18 éves felnőtt lányom. Zsúfolt, programokkal teli nyara lesz, és Puhakutyának mindig ott a helye a bőröndben.
Hát igen. Azt hiszem, minden áron meg kell mentenem a kopott plüss ebet. Mert ezek az igazán fontos dolgok az életben.

 

Egy pedagógusnap margójára

Gyerekkoromban valamelyest elitnek számító iskolába jártam, a Rádió Gyerekkórusának sulijába. Osztályunk, a c/z(enei) tagozat a közutálat mellett édes teherként cipelte azt a kötelességet, hogy jeles eseményeken énekelnie kellett. Pedagógusnap alkalmából minden június első hetében az összes tanárt állva fogadtuk, és elkezdtük dalolni nekik ezt az – akkori korszellem ideológiájának megfelelő – köszöntőt:

"Csupa napfény az út, mire 8 óra múlt, bent az osztályunk már együtt ül, és a jó tanítónk, amint jó reggelt mond, szeme gyöngéden reánk derül. (terül??? :-)"

És bár minden évben mindegyikőjük tudta, hogy a repertoár nem változik, újra és újra meghallgatták, csendben, összekulcsolt kézzel, szolidan mosolyogva, könnyes szemmel. Így esett, hogy a felsős általános iskolai tanáraimat nagyon szerettem. Még akiket féltem, azokat is.

Bárkitől megkérdezik, markáns emléke van – jó vagy rossz –a tanítóiról. Eszembe jut például Nelli néni, aki kisiskolás koromban okított minket. Szigorú, szép fiatal nő volt, amolyan idegbeteg típus, tipikus pályatévesztő. Amikor rosszak voltunk, kemény körmösöket kaptunk hosszú favonalzóval. Aztán mikor végképp nem bírt velünk, lábujjhegyre állította az egész osztályt, kezeket kinyújtva, magas tartásban, és így kellett vagy fél órán keresztül ácsingóznunk. Ő bámult kifelé az orgonavirágos udvarba, és közben – furcsa, de – könny csorgott a szeméből, mintha sajnált volna minket.

Margó néni, a felsős osztályfőnökünk volt. Hihetetlenül kemény, szikár kis öregasszony, matek és fizika szakos tanár. Szigorú erkölcsök szerint próbált formába önteni minket, és eltántorítani a rosszhírű A és B osztályos fiúktól, akikkel – mivel tiltva volt – folyvást együtt lógtunk. Amikor jött az osztályfényképész, Margó néni egyszerűen nem engedte kibontani a hajamat: „Túl sok haj!” – dörögte, és copfba köttette a fürtjeimet. Mégis, később amennyire tartottam Tőle, olyan vehemensen állt ki mellettem az igazgató előtt, amikor intőt kaptam, mert a vörös hajú Lazin Lacival verekedtem a B-ből.

S. Anna már a gimnáziumban volt tanárom, kémia-biológia. (Most eszmélek csak rá, hogy valójában a tőlem oly távol álló reál szakos tanárok bírtak meghatározó értékkel ifjúkoromban…) Amikor meghívta az osztályt a lakására, a polcokon a profán anatómiai és szexuálpszichológiai köteteket gerinccel a fal felé fordította, hogy ne lássuk, mi van benne. Persze, hogy ha addig nem is érdekelt senkit, akkor stikában azonnal megbámultuk az oktató jellegű szemléltető ábrákat. Milyen hiábavaló igyekezet volt ez akkor, - és mennyire tudom ezt értékelni MOST, hosszú évek távlatából...

Az egyetemi irodalomtudomány tanáromba első látásra belezúgtam, persze plátóian. A retinámba égett az a pillanat, amikor először megláttam a teremben. Hanyagul a tanári asztalnak támaszkodott. Farmer volt rajta és ujjatlan póló, zsebéből egy sötét bordó mintás kendő lógott. Napbarnított volt és borostás, és iszonyúan jóképű, dögös pasi – nyakán egy furcsa, háromszög alakú tetoválással. Flegma félmosollyal hordozta rajtunk a tekintetét, amíg végre ráeszméltünk, hogy Ő a tanár, és nem egy diáktársunk –hiába is imádkoztam ezért veszettül az Égiekhez. Hogy mennyi mindent kaptam Tőle az évek során, mennyire mély benyomást tett rám szellemileg, lelkileg és érzelmileg – kár ragozni. Ő ugyanis azóta a Férjem lett. És remélem, egy életen át élvezhetem tanításait - minden téren.