Xié xie, vagyis 'köszönöm'!

Persze ma sem állítom, hogy könnyű kínaiul megtanulni, de most már, hogy vége az alapfokú tanfolyamnak és egy ideig minden nap gyakorolgattam valamennyire, reménytelibbnek tűnik fel a vállalkozás. Emellett fogalmam sem volt róla, hogy mandarinul tanulni ilyen szórakoztató. Élveztem minden napot, amit az ELTE Konfuciusz Intézetében töltöttem, és ezzel minden bizonnyal a többiek is így voltak, akik lelkesen végigülték velem az órákat a bűbájos Ting tanárnővel. Az Intézet hirdette meg az ingyenes kínai tanfolyamot, és azok folyamatosan indulnak, ezért érdemes figyelni a honlapot. Meglepődtem, amikor láttam, hogy milyen hamar betelnek a helyek, mert ugyan ki és milyen megfontolásból vállalkozna a meglehetősen bonyolult ázsiai nyelv tanulására. Az még jobban meglepett, hogy milyen aktív, komolyan érdeklődő vegyes csapat jött össze. Minden korosztály, nem és társadalmi réteg képviseltette magát, diákok és nyugdíjasok, cégtulajdonosok és munkanélküliek, Kínát megjártak és arról csak álmodozók. Egy volt közös bennük: igazi odaadással gyakorolták a ’chí’, ’shi’ és ’xí’ közötti különbséget.

Egy hiánypótló tankönyv is született az Intézet dolgozóinak közreműködésével, melyet 2011-ben adtak ki. A könyvet logikusan építették fel, a magyar nyelvnek és agynak megfelelő módszerekkel és tematikával látták el, nem csak grammatikai, hanem történelmi  és országismereti jegyzetekkel is bővítették. Az órákon általában pinyinül írtunk, ám az eredeti kínai írásjegyeket, és az azokból kialakult modern variánsokat is gyakoroltuk, papírra vetettük. Mindemellett a tradicionális kínai kultúrát is érintettük, és megtudtuk – többek között - , hogy mi is az a fehér tea, és hogy a nagyon fontos kínai sárkány szimbólumában kilenc különböző állat van, vagy hogy a kínaiak, ha nem tudnak aludni, miért nem bárányokat számolnak, hanem lehulló vízcseppeket.

A kurzusnak (egyelőre) vége. Megint csak rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, - ahogy a csoporttársaim is mondták -, hogy annyi szépséges messzi helyet megjártam, így Kína egy aprócska déli szegletét, Guangzhout és Hongkongot is. A Tanárnőnek szánt búcsúajándék ötlete tőlem származott, a szervezést is vállaltam. Starbucks-os termoszt kapott, budapesti grafikával. (Láttam Ázsiában, mennyire népszerűek ezek a „sétáló poharak”. Mindenki abban cipeli a teáját, kávéját.) Került még a csomagba a Kínából hozott apróságokból pár gesztusértékű dolog. Kis jade köves telefondísz, sárkányos piros boríték a jelképes kínai pénzzel, a holdújév alkalmából. Gyümölcs, mert az szerencsét hoz és jólétet jelent. Evőpálcika és zöld tea. Virágot is kapott a Tanárnő, sárga színűt, mert az is jó ómen Ázsiában. Annyira örült neki, ahogy csak az ázsiai emberek tudnak örülni ajándéknak.

Mindent összegezve azt kell hogy mondja, hogy imádtam kínaiul tanulni. Bár továbbra is megértem, hogy a Húgom miért úgy tanulta a kantonit az egyetemen, hogy egy év olvasás, egy év beszéd, egy év írás. Én egyelőre csak a következőket tudom elmondani és leírni, - persze itt anélkül, hogy jelölni tudnám a négy különböző tónust a laptop billentyűivel. Túléléshez talán ez is elég lesz. J

Ní háo! Wó jiáo Mira. Rén shi ní hén gáo xing. Wó shí xiong yá li ren. Jin nián shí lóng nián. Qu nián shí tú nián. Ming nián shí shé nián. Wó shú góu. Wó hui shuó ying yú, hé yí diánr hán yú. Wó xi huan jiáo zi. Háo chi! Wé ké, e é. Wó páo chá, wó hé bái chá. Wó ái méi hái. Yóu wéntima? Méi yóu. Xié xie! Zái jián!*

*Hello! A nevem Mira. Örülük, hogy megismerhetem. Magyar vagyok. Ez az év a Sárkány éve. A múlt év a Nyúl éve volt. A jövő év a Kígyó éve lesz. Én Kutya vagyok. Tudok angolul beszélni, és egy kicsit kínaiul is. Szeretem a kínai gombócot, nagyon finom! Én szomjas vagyok, ő éhes. Készítek teát, és iszom fehér teát. Szeretem a gyönyörű tengert. Van kérdésed? Nekem nincs. Köszönöm. Viszlát!

Dögrováson, avagy a vírusos letargia

Mindenekelőtt tisztázzuk a szót, mit is jelent a dögrovás, nagybecsű Grétsy Tanár Úr szerint: „Értelmező szótárunk ezt a jelentést adja meg: 'pásztor elhullt állatainak rovásfán való nyilvántartása'. Már ebből is kitetszik, hogy az állatok elhullását nem papíron s nem is magán a jószágon jelölték, hanem egy fapálcán, az úgynevezett rovásfán. Az Új magyar tájszótárból megtudhatjuk, hogy a dögrovás magát a fapálcát is jelentheti. Idézem a szótár által megadott jelentést: 'az a pálca, amelyen az elhullott állatokat rovással nyilvántartják, illetve az ily módon történő nyilvántartás'. Idézem azt a két jelentést is, amelyet kisebb-nagyobb eltéréssel több szótár, szólástár is megad, de nem a dögrovás, hanem a dögrováson van szólás értelmezéseként: A) 'reménytelenül beteg, a végét járja'; B) (bizalmas, tréfás használatban) 'rosszul érzi magát'.

Nos, bizalmas tréfát félretéve: nem emlékszem, utoljára mikor voltam ilyen beteg. Most, hogy már a média vészharangjai is influenzára kongatnak, ideje volt megerősíteni a statisztikát. Két napja köhögök, de úgy, hogy a torkom, a hörgőim, a tüdőm egy összefüggő fájdalomgóccá alakultak. Lázas vagyok, percenkét fújom az orrom. Szédülök, mert konstans vákum van a fejemben, és nem hallok a fülemre, mert állandóan be van dugulva az orrom. (mondjuk ezzel együtt levegőt sem kapok, ami által nem alszom éjszaka, egyszóval pazar...) A végtagjaimban ólom van, ami nehézzé teszi a közlekedést, vagyis inkább vánszorgást. Viszket a szemem, az orrom, a garatom, a torkom, de mondjuk a szememre alig látok, mert folyamatosan könnyezik. Fáj a vállam, a hátam, a derekam, a fejem. És ha ez még nem elgé, valaki megmagyarázhatná azt is, hogy miért lesz az ember estére triplán rosszul. Miért, miért. A százas zsebkendő stócok már rég elfogytak, és már a konyhai papírtörlő is. Kimenni nem akarok, meg erőm sincs. Mert mindennek tetejébe még a szemem is bevérzett, egyik éjszakáról a másikra. Miért? Miért....???

A történeti hűség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy hétvégén lenyomtam 15 óra nonstop melótt, egy borászati rendezvényen. Pihenés, szünet, megállás nélkül. Ám mire meglepődtem volna, hogy lám, még bírom az ilyen maratoni vendéglátós munkákat, figyelmeztetés nélkül kidőltem. De úgy, mint akit letaglóztak. Hab a tortán, hogy a gyerekkel sztereóban lettünk rosszul. Olyan nyomorultul éreztük magunkat, hogy egész nap nem csak egymásra, hanem magunkra is dühösek voltunk, amiért dühösek vagyunk, tehetetlenségünkben, mert minden bizonnyal egymást is megfertőztük, valamilyen módon, vice versa. Mint kiderült, neki bronchitise van, és már az antibiotikumosok nyugodt, ám rossz közérzetű álmát alussza.

Ami külön dühít, hogy pedig  mindent megtettem, már ami a fizikumom megóvását illeti. Én vagyok az a típus, aki azzal sem mer kockáztatni, hogy nem veszi be a napi vitamin adagját. Minden nap sapka, sál és kesztyű van rajtam. Én éjjel is gyapjúzokniban alszom, mert annyira rossz a vérkeringésem, hogy mindig hideg a lábam és a kezem. Én használom a kis kínai melegítő párnácskámat, mint egy forróvizes palackot,este a paplanom alatt. Rengeteg citromos-mézes teát iszom, és C-vitaminból már túladagoltam magamat. Már rég nem divatozom, hanem praktikusan és rétegesen melegen öltözködöm. A legnagyobb igazságtalanságnak érzem, hogy most beteg vagyok. Fikarcnyi energiám, erőm és kedvem sincs bármit is csinálni. Legszívesebben csak fekszem az ágyban, és vegetálok, szenvedek, beleájulok a regeneráló és pihentető alvásba, mert másra képtelen vagyok. Meglehetősen nyomorúságos érzés ez, és nagyon gyűlöletes.

Nem voltak hülyék ezek a régi rómaiak, akik azt vallották, hogy ép testben ép lélek. A fizikai erőnlétemmel párhuzamosan omladozik a lelkivilágom, és a jövőbe vetett hitem is. Pár napja munkaajánlatot kaptam Kínából. Az egyiket közvetlenül a guanghzou-i oviból, ahol angolt tanítottam a gyerekeknek. A másikat közvetve Taipei-ből, szintén angol oktatásra vonatkozóan. Volt bennem bízás, hogy jobb lesz itthon. Nem lesz jobb. Szenvedek csak, entitásom minden frontján. Most úgy érzem, elegem van mindenből és mindenkiből. Persze az is lehet, hogy csak a vírusok rikoltoznak belőlem. Vagy inkább – már ha a biológia hűségnél maradunk – a padlóba tiport immunrendszerem. Pedig én megtettem mindent. A fizikai erőnlétemért, a nyugodt lelkivilágomért, az itthoni boldogulásomért is. Nem jött össze. Lavabo inter innocentes manus meas.

Úgyhogy most reszelek egy kis gyömbért, a maradék gyökérből, amit Kínából hoztam, majd iszom egy csípősre fűszerezett forró teát. Aztán felgyógyulok és megyek. Melegebb – és biztatóbb tájakra. Ahol jobb a klíma, optimistább a jövőkép és az ember is, - és ahol a gyömbért sem aranyárban mérik.

Itthon Koreában

Azon gondolkodtam, miközben a színpadról a fülembe kúsztak az arirang  édeskeserű dallamai, hogy vajon most a koreai vendégeknek is ugyanúgy összeszorul-e a torkuk, mint az enyém, amikor hallom ezt a gyönyörű dalt. Lopva körbenéztem, és láttam, hogy igen, hát persze... Mert oly’ hasonlóak vagyunk mi, koreaiak és magyarok... Túl, a tagadhatatlan történelmi és mentalitásbeli hasonlóságokon, az élethez való hozzáálláson, az érzelmek meg - és átélésén...és én ilyenkor látom csak igazán. Amikor valahol EGYÜTT van a koreai és a magyar ember.

Megnyílt a budapesti Koreai Kulturális Központ.  Az ünnepélyen résztvevő lelkeseket minden bizonnyal két csoportra lehet osztani. Akik már megjárták Koreát, és szívük minden dobbanásával visszavágynak oda. (na, ez vagyok én.) És akik még nem jutottak el oda, de szívük minden dobbanásával arra törekednek, hogy egyszer majd lássák a királyi palotákat, saját szemükkel. Osztatlan sikert aratott a koreai néptánc ugyanúgy, mint a magyar népdal, a hagyományos koreai hangszerekkel előadott Liszt- adaptáció csak úgy, mint a K-Pop táncbetét.

Ha azt mondom, hogy hiánypótlás, az nem fejezi ki kellőképpen annak az egyre bővülő, Korea-rajongó csapatnak a lelkesedését, amely hetek (hónapok, évek... ) óta várja a központ létrejöttét. A szerencsésebbek tehettek is érte, bár az utóbbi napok feszített tempóját, a tökéletességre való maximalizmusát nem kívánom senkinek. Mert ilyen a központ. Tökéletes. Olyan, mint egy múzeum. Engem a szöuli, Gwanghwamun téren található, Sejong király szobra alatt megbúvó Hangul múzeumra emlékeztet. Lenyűgözően modern, és elbűvölően autentikus. A hightech kijelzőkön szívfájdítóan gyönyörű képek peregnek a „Csendes Hajnalok” országáról, a termekben pedig hagyományos kiállítások is vannak, tipikus koreai teás készletekkel, tradicionális öltözetekkel, néprajzi és kultúrtörténeti tárgyakkal –köztük az én kedvencemmel, a színpompásra cizellált koreai haranggal (buk).

Ázsiába vissza kell menni.

És aki nem tud menni Koreába, annak most idejött Korea, Magyarországra. Fantasztikus programokkal, nyelvtanfolyamokkal várják a látogatókat. (Előbbit -  a már megszokott és jól bevált Koreai filmklubot, mely ezután méltó helyét foglalja el a KKK-ban – már február második felében kipróbálhatom. Utóbbit már a jövő héten, mivel elkezdem az alapfokú koreai nyelvtanfolyamot, ahová óriási meglepetésként és ajándékként bejutottam, a hússzoros túljelentkezés ellenére. J) Lesz még koreai kulinária, vagyis főzőtanfolyam, amit csak azok értékelnek igazán, akik már kóstoltak kimcsit, bulgogit vagy bibimpabot... Szó esett még taekwon-do sportolási lehetőségről, és egy esetleges koreai történelmi sorozatokról szóló klubról is. De aki „csak” egy jó teát akar inni a hangulatos hanji papírral bevont paravánok között, vagy kedvenc könyveit, dvd-it vagy újságjait szeretné nézegetni/olvasgatni eredeti nyelven, az bármikor beugorhat a Csörsz utca 49-51 alá, és élvezheti a hamisíthatatlan „han életstílust”. :)

Mert kell egy hely. Mert kell egy csapat. Mert kell egy érzés.

Mert Korea ... KELL.

(ps: további képek a facebook-on.)

Szénszünet és mesetél

Igen, most már azt mondjuk, "mesetél" volt, mert a nosztalgikus emlékezés mindent kegyesen megszépít. Nagyon jól emlékszem én is 1986 extrém havazására, de legfőképpen arra, hogy milyen izgalommal örvendeztünk, hogy nem kell iskolába menni. A "szénszünet" kifejezés azóta is kellemes képzettársításokat jelent nekem, pedig másoknak valóban komoly krízis volt a fűtőanyag tényleges hiánya... Mi, újpalotati kulcsos gyerekek, hatalmas jégkunyhókat építettünk a parkokban, és véresen komolyan gondolt hógolyó csatákat vívtunk egymással a területekért. De csak addig, amíg anyáink le nem kiabáltak az ablakból, mert tudták, hogy addigra már a zizegős anorák anyagból készület kétujjas kesztyűnkből is csavarni lehetett a hólevet.

http://index.hu/belfold/2012/02/03/ez_lehet_a_kommunizmus_utani_generaciok_mesetele/

Szeretem az ilyen nagy-nagy havazásokat. Az emberek visszavonulnak a - jó esetben - fűtött kuckóikba, és nincs is motivációjuk kimozdulni onnan. Előkerülnek a jól bevált, retrográd elfoglaltságok, mint az egymással történő beszélgetés, - nem chat-en, nem online, nem skype-on, hanem SZEMÉLYESEN. Jól jön egy pokróc, mamusz vagy lábtyű, és ilyenkor még az is teázik, aki az év egyéb szakában megveti az aromás forró nedűt. A hangulat kelléke lehet még egy félig olvasott könyv, esetleg alkonyatkor a gyertyafény. "A boldogság önfeledt, punnyadt, harmonikus állapotához feltétlenül csendes, szelíd érzések és körülmények szükségesek." - írja Vass Virág, valójában nagyo találóan.  

Az északi népek, akik nálunknál jóval türelmesebb bölcsességgel állnak a Természet nagy erejének megnyilatkozásaihoz. A téli napforduló után még hónapokig tart a masszív, havas és jéghideg, sötét tél. A skandináv népek nem olyan ostobák, hogy divatozzanak ezekben a hónapokban. Náluk nincs ilyenkor tűsarkú trendi csizmában való egyensúlyozás, csípőnadrág és csini horgolt kesztyű és sapka. Bundás csizmában, síoverallban, usánkában mennek ki az utcára, ha havat kell lapátolni. Már kora délután visszavonulnak melegen fűtött házaikba. A jómódúbbak naponta használják a szaunát. Az ablakokban mindenhol lámpások, mécsesek és fények világítanak, hogy messzire űzzék a hosszú tél árnyait. A kinti komorságot ellensúlyozva odabent barátságosan világos, pasztellszínű vagy fehér az északiak otthona. Az asztalokra felkerülnek a forró italok, a lélek – és bensőmelengető glögg (forralt bor), és a grog (forró rumos ital), no meg a különféle gyümölcsteák. Ilyen előkészületekkel aztán valóban nagy-nagy belső nyugalommal lehet szemlélni az ablakpárkányból a sarki fény varázslatos színeit.

A varázsos havazás és a zimankó zordabb oldala az, hogy emberek halhatnak meg. Pár napja jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha úgy telne el ez a szélsőségesen rideg tél, hogy senki nem fagy halálra. Már megvannak az első áldozatok. Ahogy elnéztem, a kormány és a civil szervezetek is megtettek mindent azért, hogy ne kelljen embernek/állatnak szabad ég alatt átvészelnie a gyilkos mínuszokat. Én pedig jelentkeztem a Menhely Alapítványhoz önkéntesnek. Gondolom, elkél több kéz segítsége is, legyen szó ételosztásról, éjszakai ügyeletről vagy a meleg ruhák szortírozásáról. Elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet halálra fagyni. Vagyis hát... ahogy olvasom, az ember legfőképpen nem érez SEMMIT. És bár felesleges meleg takaróm nincs, amit odaadhatnék, azt a számot azért elmentettem a telefonomba, amit hívni lehet, ha az utcán fekvő hajléktalant látunk.

Menhely diszpécser szolgálat:   +36 1 338 41 86  (nonstop)

Én ezt látom, amikor kinézek az ablakon.

Alászállunk

Én emlékszem az eslő Malévos élményemre. 12 éves voltam, és életemben először utaztam külföldre, és ezzel együtt repülővel is. A rádió gyerekkórusában énekeltem, és nyári táborra illetve nemzetközi ifjúsági kórustalálkozóra mentünk, Bulgáriába, Szófiába, a Napospartra meg Velikuternovoba. Na, az nekünk akkor olyan volt, mint a Paradicsom... Az tisztán megmaradt bennem, hogy Anyu az akkori divatnak megfelelően élénksárga bő nadrágot varrt nekem az utazás előtti éjjelen, amikor – természetesen, mint azóta is – mindennel el voltunk késve. Na, ez az, amiért másnap az egész család elaludt, és az utolsó pillanatban értünk a reptérre. Kórusvezetőm, Csányi Lacibácsi ---, nyugodjék békében – csak annyit kérdett szelíden: miért késtél el? És amikor ijedtemben még kamuzni sem voltam képes, (nem csörgött az óra, anyuék nem keltettek fel, lerobbant a kocsi, balesetet szendvedtünk.... ) és remegő térdekkel mindössze annyit válaszoltam: „Elaludtam.” – csak mosolygott, és azt mondta: „Büszke vagyok rád, hogy felvállaltad, hogy a te hibád, és nem hazudtál.”

Azóta sokszor voltam szerencsés, és sokat utaztam. Azokra az időkre is emlékszem, amikor presztízskérdést csináltunk a baráti társaságban abból, hogy ki tud repülni, buszos nyaralás helyett. Nem emlékszem, mikor fordult át a repülés iránti szenvedélyem megszokásba. Aztán a megszokásból kényelmetlenségbe. (Talán amikor az ember sokadszorra szálldos turista osztályon Európa és Ázsia között, kezd alábbhagyni a lelkesedése...) Talán amikor az utazás már nem élvezet, kikapcsolódás és élmény – akkor a repülés is csak egy átvészelendő nyűggé válik. De azért mindezek mellett még mindig gyorsabban ver a szívem, amikor a gyorsforgalmi úton száguldozunk. Szeretem a Ferihegyet. Szerettem a Ferihegyet. A régit és az újat is. Szeretem a színes, nagy madarakat az aulában, szeretem a szocreál enteriőrt a régi reptéren. Szeretem a kijelző táblák kerregését, amikor váltanak a kiírások: felszállt, késik, törölve. Szeretem az embereket bámulni, kitalálni, hogy vajon hova is visz az útjuk. Szeretek felmenni a tetőteraszra, és integetni a gép után, amelyen épp egy szerettem ül... még ha szomorú is a búcsúzás, mindig. Mert annál boldogabb lesz a viszontlátás.

Az ember – jobb híján – szomorkásan nosztalgiázik, amikor elmúlik valami jó. Ma végleg megszűnt a MALÉV létezni. Rossz politikai döntések, hibás privatizáció, ostoba üzleti politika, külföldi nyomás... kár is firtatni, mi az oka. A híradó egyik mai tudósítása viszont ideges görcsbe rántotta a gyomromat. Valahol olyan volt, mint Schnitzler körtánca, csak éppen negatív értelemben. ’Körbeszeretés’ helyett ’körbeutálkozás’. Mindenki mindenkire mutogat, mindenkinek van egy bűnbakja, akit hibáztathat a társaság kollapszusa miatt. És széttárják a karjukat, mossák kezeiket. Senki semmit nem tesz azért, hogy ne szűnjön meg létezni Magyarország nemzeti légitársasága és repülőtere. Én nem tudom, hogyan lehetséges így élni. Hogy nem telik el nap, hogy ne történne valami ehhez hasonló megdöbbentő, elkeserítő és kilátástalanságot sugalló esemény itthon.

http://www.youtube.com/watch?v=baxQwWpv3WE